"Az idő rövid története"

Anélkül, hogy a különböző naptári és időszámítási rendszerek kialakulásába és fejlődéstörténetébe belemélyednénk, általánosságban elmondható, hogy az ember az időt a legfényesebb égi objektumok, a Nap és a Hold helyzetének vagy állapotának változásai alapján kezdte el számítani és mérni. A földművelés megjelenése magával hozta a hozzá kapcsolódó munkák évi ciklusokba való szervezésének szükségességét, ehhez pedig elengedhetetlen volt az év hosszának és kezdetének kielégítő pontosságú megállapítása. Egyik sem okozott különösebb nehézséget; az év hossza az az időtartam, amely alatt a Nap az égen egy teljes kört leír, azaz eléri az Ekliptikának ugyanazt a pontját. Az év kezdetének pedig azt a pillanatot vették, amikor a Nap elérte a Tavaszpontot - ennek meghatározása már az ókori csillagászoknak sem okozott problémát - mivel ez nagyjából egybe esett a tavaszi mezei munkák megkezdésének idejével is.

A napok hosszának megállapításához a Föld tengely körüli forgása adta az alapot; ennek következtében a Nap napi helyzetének három olyan kitüntetett pontja is van, amelyet ehhez figyelembe lehet venni. Az első az, amikor a Nap a látóhatárt keleten éri el, azaz a napfelkelte, a második, amikor nyugaton, azaz a napnyugta, a harmadik pedig amikor az adott hely meridiánján áll, a helyi dél. Azt hamar észrevették, hogy a napkelte és napnyugta időpontja nem határozható meg egyértelműen a helyi domborzati viszonyok miatt, és ha mégis, mert a környező táj ehhez elég sík, akkor is más és más időpontokban kel és nyugszik a Nap. (Ennek oka, hogy a Föld tengelyferdesége miatt, az Ekliptika más-más részeit a horizont más-más sebességgel súrolja. Mivel minden nap más részei vannak az Ekliptikának a horizont fölött nappal is és éjjel is, ezért a nappalok és éjszakák hossza minden nap eltérő lesz.) A helyi dél meghatározása azonban mentes a zavaró tényezőktől, így egy nap hosszának a két delelés között eltelt időt feleltették meg, bár a napkezdet pillanatának gyakran továbbra is a napfelkelte időpontját vették.

Az már az ókorban is igen hamar kiderült, hogy az év nem egész számú napokból áll. Az eltérés néhány évenként tesz ki egy napot, ezt több-kevesebb rendszerességgel az évekbe beszúrt extra napokkal ellensúlyozták. Julius Caesar, i.e. 45-ben, rendszeressé tétette a szökőnapok rendszerét , azaz elrendelte, hogy minden negyedik évnek kell egy nappal hosszabbnak lennie a többinél. Ez a rendszer sem tökéletes, így egy év átlagos hossza még mindig kb. 11 perccel és 13 másodperccel hosszabb, mint valójában, de ezt az eltérést már nem tartotta jelentősnek. Évszázadok alatt azonban már napokat tett ki ez a kis eltérés is. XIII. Gergely pápa, 1582-ben ezért már nem csak a korrigáláshoz szükséges napokkal helyesbíttette a naptárat, hanem új rendszert is dolgoztatott ki; ezek szerint a százzal osztható évek közül csak azok tartalmazzák az extra napot, amelyek négyel is oszthatóak. Ez a rendszer már olyan pontosságú, hogy csak 3200 év alatt tesz ki az eltérése egyetlen napot.

A gregoriánusz-naptár kapcsán ki kell térnünk az Illig-féle teóriára is. Mint köztudott, XIII. Gergely, hogy az évszázadok alatt, a juliánusz-naptár miatt felhalmozódott eltérést korrigálja, 1582. október 4.-e után 14.-ét íratott, vagyis 10 napot "kivett" a naptárból. De miért 10 napot? - kérdezi Illig. Hiszen i.e. 45 -től 1582-ig kb. 1626 év telt el (azért kb. mert Jézus születésének időpontja nem ismert pontosan, és azért 1626, mert 0. év nem volt, Jézus születésének évét vesszük az 1. évnek, az azelőtti a -1. év), ez beszorozva a juliánusz-naptár említett év 11 perc 13 mp.-es hibájával, nem 10, hanem kb. 13 napot kapunk! Illig úr szerint a válasz a történelemből hiányzó 300 év, ami, szerinte 614 és 911 között - nem telt el. Eltekintve attól, hogy ezek szerint nem történt meg a magyar honfoglalás, eltekintve az olyan régészeti leletektől, mint pl. az 1970-ben feltárt kiskunfélegyházi honfoglalás-kori lovassír, amelyben a "nem létező" frank uralkodók (Vastag Károly 884-888, Odo 888-898) által veretett pénzérméket találtak, ez az elképzelés több érvvel is cáfolható. Az egyik történeti: Caesar nem rendelkezett arról, hogy mely évek legyenek azok a "negyedikek", amelyek 1-1 nappal hosszabbak a többinél (azt csak Augustus tette meg), ezeket alkalmilag jelölték ki, de ez a kijelölés i.e 5-ben, i.e. 1-ben és i.sz. 4-ben elmaradt. Forrás: Hahn István:"Naptári rendszerek és idoszámítás", Gondolat Kiadó, Bp.1986., 56.oldal. A másik érv már csillagászati: A precessziós mozgás, mint tudjuk, 72 év alatt 1°-ot tesz ki, 300 év alatt tehát mintegy 4°-ot. Ha maradtak fenn az ókorból olyan csillagászati megfigyelések, amelyek az állócsillagok helyzetét adják meg az - akkori - Tavaszponthoz képest, a megfigyelések keltezése ismert, és ezt a mai megfigyeléseinkkel összevetve, a precesszió figyelembe vételével adódó helyük és a valódi, megfigyelhető helyük között mintegy 4°-os eltérés adódik, akkor Illig úr elmélete helyes, egyébként pedig nem az.

Ilyen feljegyzések pedig vannak.

Hipparkhosz i.e. 134-ben állócsillagok seregének a helyzetét adja meg az Ekliptikán, a Tavaszponthoz képest. Egyébiránt ő írja le elsőként a precesszió jelenségét is - ha pedig meg tudott figyelni ilyen apró változást az égen, akkor nyilván nem tévedhetett sokat az állócsillagok helyzetének meghatározásakor sem, 4°-ot pedig semmiképpen; gondoljunk bele, hogy a Hold látszólagos átmérője az égen mintegy fél fok! (Mellesleg, épp Hipparkhosz volt az, aki elsőként mérte meg a Hold méretét és a Földtől való távolságát.) Ezek a pozíciók pedig bizony ott tüntetik fel a csillagokat, ahol azoknak akkor kell lenniük, ha időszámításunkban benne van a vitatott 300 év; Illig úr tehát már csak ezért is téved. Más érveket is sorakoztathatnánk elmélete ellen, ezek azonban már nem tartoznak ennek a könyvnek a keretei közé.