Az előzőekben, némi kacskaringóval, amire azért volt szükség, hogy a tárgyról átfogó képet kaphassunk, végül mégis megállapítottuk, hogy hétköznapi időszámításunk alapja a középnap (teljes nevén a közepes sóláris nap), és hogy ez jól van így. El is volt vele az emberi társadalom egy jó ideig. Igaz, mindenki, aki egy adott helyen élt, annak a helynek a középidejét használta a mindennapjai megszervezéséhez, de ez mindenkinek meg is felelt így. Ha valaki elment a szomszéd városba, hamar hozzá tudott igazodni ahhoz a legfeljebb pár perces eltéréshez, ami a hosszúsági fokok különbözőségéből adódott, és különben is, az úthoz szükséges időhöz képest ez amúgy is elhanyagolható volt.

A közlekedés felgyorsulása miatt azonban ezek a pár perces eltérések is egyre nagyobb gondot kezdtek okozni. Ha valaki Budapestről vonaton 8 órakor elindul Pozsonyba, és ezt az utat a vonat 2 óra alatt teszi meg, megérkezésekor a pozsonyi órák 9 óra 52 percet fognak mutatni. Ha azonban Miskolc felé indul, és ugyancsak 2 óra alatt teszi meg az utat, az ottani idő 10 óra 8 perc lesz. Mindebből az következik, hogy ha a menetrend összeállítására kerül a sor, nem azt kellene feltüntetni benne, hogy mikor indulnak a vonatok, hanem azt, melyik város helyi ideje szerint mikor - mégpedig minden városra. A menetrend megszerkesztésekor, azaz a vonatok indulási és érkezési idejének összehangolásakor pedig a hosszúsági fokok szerinti ide-oda számolgatás megnöveli a hibák elkövetésének esélyét is, ami akár katasztrófához is vezethet. Így aztán előbb-utóbb minden ország feltalálta a spanyolviaszt azzal, hogy egy-egy kitüntett város - általában a főváros - idejét használta az egész ország területére.

Ez a rendszer egy darabig mindenkinek megfelelt. Eljött azonban az az idő, amikor az országok közötti közlekedés is felgyorsult. Az egyes, egymás melletti országok saját időszámítása esetleg csak percekben különbözött, mégis bíbelődni kellett vele. Ez megint sok hibázási lehetőséget rejtett magában; szükségessé vált egy olyan, egységes időszámítási rendszer, amely az egész világra kiterjedt. Itt azonban nem lehetett az egyetlen ország esetében jól bevált módszert alkalmazni, hogy kijelölünk egy "világfővárost", és annak az idejét alkalmazzuk mindenhol; egyrészt a különböző nemzetek biztosan hajba kaptak volna, azon, hogy melyikük mondhassa a magáénak ezt a várost, másrészről elég nevetséges volna, hogy, például, New Yorkban akkor legyen dél, amikor még épp csak pitymallani kezd az ég alja, míg Varsóban a szürkületi fényben üljenek az emberek az asztalhoz.

Időszámításunk rövid történetének utolsó mozzanata, az eddigi többé-kevésbé logikusan következő események helyett, voltaképpen bohózatba csap át; ez pedig nem más, mint az úgynevezett téli és nyári időszámítás. Ennek lényege, hogy a nyári időszakokban a zónaidő-eltérést egy órával megnöveljük. Ezt a módszert az első világháborúban alkalmazták először, és állítólag gazdaságossági okai vannak. Mivel a téli-nyári időszámítást már egész Európában alkalmazzák, sőt, már többé-kevésbé minden ország egyszerre áll át a téliről a nyárira és viszont, valószínű, hogy ezzel az egyes államok csakugyan pénzügyi megtakarítást érnek el, de én magam még nem tudtam rájönni, hogyan és miként. (Azt az energiamegtakarítást, amit a tavaszi óraátállításkor elérünk, nyilvánvalóan elveszítjük az őszi óraátállításkor, illetve apránként, utána.) A téli-nyári időszámítás használata a XX. században az egyes országokban a "hol volt, hol nem volt" elvét követte, mindenféle voltaképpeni rendszeresség nélkül, így, ha egy adott időpontról tudni akarjuk, hogy az, az adott országban, téli vagy nyári időszámítás szerinti-e, a logika ebben vajmi kevéssé lesz segítségünkre; utána kell nézni az adott országra vonatkozó feljegyzésekben.